Grafomán vagyok!

A folytatásokkal több probléma is adódhat, egyrészt mindig igen nehéz elkezdeni, mert hosszú hallgatás után, talán sete-suta lehet az írás, másrészt lehet hogy senkit nem érdekel egy latin-amerikai szappanoperává duzzadt szerelmi történet... Ám nekem azt javasolták, hogy a legjobb, ha a közepébe vágok a történetnek, és ha nem is ott folytatom ahol abbahagytam, de legalább elkezdem...

A chilei Rodrigommal először kb. 3,6 hónapja váltottunk levelet, több mint 2 éve volt az első személyes találkozásunk, több mint egy évig éltünk távkapcsolatban, ami már önmagában is vicc, ha arra gondolok, hogy közel 15 ezer km-ről van szó. A Chile-Magyarország közötti ingázás miatt valahogy úgy adódott, hogy két évig kihagytam a nyarat. Pont akkor voltam Chilében, amikor tél volt, majd akkor utaztam haza hosszabb időre, amikor épp beköszöntött otthon az ősz, majd ismét akkor tudtam utazni, amikor Magyarországon megjött a tavasz, Chilében pedig elkezdődött az ősz. Ennek köszönhetően az átlagos színemnél is hókább voltam. Ja persze ilyenkor mindenki azt mondja, hogy mit nyafogok a 18-20 fokos chilei télben. Hát én olyan nulla fokos éjszakákra emlékszem, meg tartós 4-5 fokos kinti hőmérsékletre, persze néha kisütött a nap és akkor akár 16-18 fok is volt, de korán reggel gyakran láttam az ágyban a saját leheletem és ilyenkor rémülten kapcsoltam be a hősugárzót. Mivel itt központi fűtés nincs kérem, csak délen az Antarktiszhoz közel, de ott szinte egész évben használják!

Ha jó meggondolom talán köszönetet kéne mondanom az ex főnökömnek, aki kirúgott, és a hosszú pereskedés alatt volt időm arra, hogy utazgassak Dél-Amerika és Magyarország között. Megnézzem a Magellán-szorosnál fürcsiző pingvineket, eljuthassak Buenos Airesbe, ahol sikerült bevágnom egymagamban a konyhafőnök legnagyobb ámulatára 47 kg-os leányzókén 60 dkg sült marhahúst, amit ott bifé chorizonak hívnak és az egyetlen fűszer, amit használnak hozzá az a só és semmi más. Argentínában sikerült megállapítanom mindenki legnagyobb megdöbbenésére, hogy a tangó bár lehet, hogy igazán szenvedélyes, de egy fenemód depressziós tánc. A szenvedély sokszor annyira belül maradt, hogy nekem gyakran fel sem tűnt. Két meredt arcú ember szemlesütve, mosoly nélkül táncol, amitől szinte majdnem mindenki oda van, talán kivétel én és az argentin fiatalok, akik kezdik unni, hogy minden külföldi azt hiszi a hazájukban nincsen más csak marhahúst rágcsáló tangózó és focizó argentinok. Ok azért meg kell hagyni, hogy a tangó fesztiválon, amin jártam volt néhány igen figyelemreméltó előadás... Az argentin élményekhez kiegészítés: Maradona tényleg nagyon kicsi, legalábbis ha az életnagyságú szobra mellé álltam. Buenos Aires valóban hasonlít Budapestre, de rajtunk kívül senki sem tudja, hogy az Evita Peronról szóló filmet amúgy nálunk forgatták… én azért híreszteltem…

Jártam Uruguayban is, ahol végleg összekeveredtem mennyi a peso átváltása, mert pesot használnak: Argentínában, Chilében és Uruguayban is és még ki tudja hol.... Igen izgi volt az Andokot megugrani egy kis repülőgéppel Montevideoból repülve Santiago felé. Pont ezen az útvonalon utazott az uruguayi focicsapat is, akikről az „Életben maradtak” című igaz történeten alapuló film is szól. Egy uruguayi focicsapat lezuhant az Andokban, a túlélők utána hetekig a hullákat ették, hogy életben maradjanak. Életem legrémisztőbb repülése volt és fogalmam sincs, hogy maradhattak életben a focisták, mert mindenütt csak sziklákat, vulkánokat és havat látni... A nagyobb légörvényeknél valóban majd „beszartam”! Aztán más is, mert elkezdtük hangosan elemezni a sztorit a kis repcsiben.. Bár az én pasim szerint én tuti megennem az emberhúst, hiszen a csirkemájat is megeszem és pacalt is. Ugyanis Chilében nem esznek belsőségeket... hát de rossz nekik.. Ha meghallják a vesét, vagy a csirkemájat úgy fintorognak, mintha legalábbis valami végtermékről beszélnék. Mondjuk ez valahol furcsa, mert a májkrémet megeszik, amit „paté”-nak hívnak, de szerintük abban alig van máj... na persze..

Jön a folytatás!!

Eltüntem, nem is kicsit és nem is rövid időre! De sok-sok élménnyel hamarosan jön a folytatás!

Addig lehet találgatni, hogy mi is lett velem, a chileivel és az egész dél-amerikás kalanddal!!!! ;)

Állítólag, a külföldivel való párkapcsolat igencsak „tiszavirág életű" lehet, mégpedig a kommunikációs nehézségek miatt. Sőt ha mégis házasságra adjuk a fejünket, akkor bizony magányosak lehetünk, elszigeteltek vagy nagy valószínűséggel kiábrándulhatunk a kezdetben olyan titokzatos idegenből. Mindennek az okozója a kommunikáció, mert állítólag egy idegen nyelvet soha sem fogunk úgy megtanulni, mint a mi árnyalatokban bővelkedő magyar nyelvünket! Ami örök félreértésre, veszekedésre és szomorúságra adhat okot.

Egy erről szóló cikket épp a napokban olvastam és igencsak elgondolkodtam azon, miért pont a kommunikációval van gondja a szerzőnek? Személy szerint én igencsak nagyszámú párocskát tudnék felsorolni, akik ugyanazt az anyanyelvet beszélték és mégis szétreppentek a kezdetben a legnagyobb szerelemben turbékoló gerlicék. A legtöbbjüknek meggyőződésem szerint a kommunikáció volt a fő problémájuk.
Ám ha mi mégis úgy gondoljuk, hogy vállaljuk azt a fene nagy kockázatot és megpróbálkozunk legalább még egy idegen nyelv elsajátításával, majd elcsábulunk egy külföldi kísértésbe ejtő vészesen forró pillantásától, akkor magunkra vessünk! Belátom, nem a legegyszerűbb feladat, de nem teljesíthetetlen. Sőt, pont az eltérő anyanyelv ösztönözheti a párokat arra, hogy nekik igen is még jobban át kell beszélni mindent, nehogy félreértés történjen. Bár jól kijátszható aduként a: „jaj én tényleg nem úgy értettem" frázis, hozzá ártatlanul kikerekedő pillantás. De csak tényleg vészhelyzet esetén!
Másrészt remek humorforrás lehet a nyelvi bakik és félreértések, a jobb sztorik pedig bevonulhatnak a családi legendák közé.
Egy alkalommal a külföldi pasim anyától megkérdeztem, hogy „Pumával vagy puma nélkül kér-e a sört". A mami majdnem bepisilt a nevetéstől, mentségem csak az lehet, hogy éjjel 2 körül volt és állandóan teletöltötték a poharam mindenféle alkohollal és majdnem eltaláltam, mert eredetileg spanyolul a hab „espuma". Míg a pasim a nagynénémet akarta kedvesen köszönteni, büszkélkedve a néhány szavas magyar tudásával, vállon veregette és csak annyit mondott mosolyogva hogy: „ Szevasz bazmeg".
A legjobb, ha felkészítjük előre a családtagjainkat is a kulturális és kommunikációs zavarokra és főleg, hogy legyenek nyitottak. Nagynéném is csak „vállon veregetéssel" válaszolt a kedves köszöntésre és kérdőre vonta a többieket, hogy ki tanít ilyesmit ennek a szegény fiúnak.

Visszatérve arra a bizonyos cikkre. Tény, hogy igen árnyalt az anyanyelvünk, de nem szabad leértékelni más nemzetek nyelvét, máshol sem csak tőmondatokban beszélnek! Igen jó szintem meg lehet tanulni más nyelven vagy nyelveken, főleg kellő motivációval. A külföldiek pedig igen is imádják, amikor magyar közmondást, káromkodást fordítunk le nekik, vagy nyelvtörőt játszunk a hosszú magyar városnevekből pl. egy baráti összejövetelen. Ám csak úgy a hétköznapi életben is érzékletesebbé tehetjük mondandókat, a magyar nyelvet felhasználva, mint pl. „Tudod az ilyen típusú emberre azt mondjuk, hogy az anya fenekét is megizélné két forintért, csak nem teljesen ezekkel a szavakkal". És már tudja is, hogy egyrészt itt több obszcén szó hangozhat el az eredetiben és ez az illető egyáltalán nem szimpatikus mert igen sóher! És sose felejtsük el azt az előnyt, hogy párunkról pletyózhatunk, még akkor is, ha hallótávolságban van, bár az idő múlásával egyre veszélyesebb, legutóbb is megjegyezte az én külföldim, hogy „Miért mondtad a tesódnak, hogy nem tudtál aludni a horkolásomtól?" - Na ennyit a nyelvtudásról, sokszor elég ha érezd a másik mint mondhat, mire gondolhat, csak tanulj meg figyelni és olvass a tekintetéből....

Folyt. köv.

De hogyan lehet úgy szakítani, hogy abból tényleg ne kölcsönös gyűlölködés legyen? Főleg a hosszú kapcsolatok esetén áll fenn a veszély! Hogyan lehet úgy elköltözni, hogy ne vitázzunk a CD-ken, vagy ne vesszünk össze a könyveken, hanem továbbra is tudjunk egymásról!? Hogyan maradjon meg az a bizalmi kapcsolat, ami volt! Ez kérem az igazi próbatétel!
Talán akkor lehet sikeres az ilyen szakítás, ha tényleg megérti mindkét fél, hogy valami nincs rendben a kapcsolattal. Ha pár év együtt járás vagy együtt élés után, a párkapcsolat hasonlatos egy 40 éve együtt élő házaspár életviteléhez, akkor ott változtatni kell, vagy végleg lehúzni a rolót!
A szakértők azt mondják, ha már nincsenek közös célok, hiányzik az együttesen kigondolt jövőkép, az ilyen kapcsolat nem lesz sokáig életképes. A másik probléma, ha mindennek ellenére a párok együtt maradnak és a végén, elhidegülten élik le az életüket, pusztán a gyerekek érdekében, akik nem hülyék és látják, hogy a szülők nem felhőtlenül boldogok. Majd jönnek a „privát" kalandok, a szeretők és így ér véget egy olyan házasság, aminek el sem kellett volna kezdődni. Ám ma még sokan nem látják be, hogy pl. egy „barátsággá" átalakult kapcsolatot, nem fog feldobni a gyerekkérdés. Nem változik meg semmi, ha a közös élet megmentése érdekében kitaláljuk, hogy legyen gyerekünk.

No de maradjunk a témánál! Hogyan is lehet a szerelemből barátság? A válasz egyszerű! Időben kell váltani, nem kell megvárni, míg a kapcsolat tényleg úgy fut zátonyra, hogy kölcsönös gyűlölködés legyen belőle! Ha tényleg úgy érezzük, hogy az a bizonyos szikra végleg kialudt és hiába csinálunk bármit, mégsem leszünk boldogabbak, akkor itt az ideje, hogy leüljünk és kitaláljunk közösen, hogyan tovább. Ilyen esetben van esély a baráti kapcsolatra. Nehogy azt higgyük, hogy a párunk nem érzi nincs minden rendben. Ha korábban éjszakákat szeretkeztünk át, ma már csak éppen túlesünk rajta, vagy jobban szeretjük a közös römi parikat és beszélgetéseket. Fel kell tenni magunkban a kérdést, hogyan szeretjük a másikat, és milyen szinten. Ha csak úgy, mint a legjobb barátomat, vagy az unokatesómat, akkor tényleg kár gondolkodni! De az is igaz, hogy ez a dolog nem egyszerre szokott jelentkezni mind a két félnél! Általában az őszinteség és a jó kommunikáció segítenek. Gyakran ilyenkor derül ki, hogy bizony már a másik fél is gondolt arra: váltani kellene.
Tény, hogy vannak, akik alkalmasak arra, hogy barátok maradjanak egy kapcsolat után és vannak akik egyáltalán nem. Ez intelligencia kérdése, de mindig két emberen múlik.
Ha én szerettem valakit, akkor mint embert is szerettem: a humorát, a kedvességét, mert jó társaság volt. Ha végleg megszakítom vele a kapcsolatot és utálatos vagyok vele, elmondom mindenféle utolsó akárminek ahogy szokták a párok, az olyan, mintha meghazudtolnám a korábbi választásomat! Én szeretek tudni a volt pasijaimról, szeretem nyomon követni, hogyan alakul az életük és nyugodtan felhívhatnak, ha párkapcsolati problémájuk van, mert ki ne ismerné jobban őket, mint én, a volt kedves.
Valójában azok nem tudnak barátkozni a volt kedvessel, akik önzők és birtoklási vágyuk van. Akik nem tudják elviselni féltékenység nélkül, annak látványát, hogy az egykori szerető mással van, még akkor is, ha már rég kiszerettek belőle! Akik, dühösek a másikra, mert vége lett és még évek múlva is azon gondolkodnak, „hogyan kellett volna..." megmenteni a kapcsolatot és ki mit rontott el.

Ne feledjük el! Egy jó kapcsolathoz nem elég megtalálni a megfelelő partnert, a körülményeknek, az adott élethelyzetnek is tökéletesen passzolni kell! Hiába elemezzük, hogy ki, mikor és mit szúrt el, vagy mit kellett volna máshogy, ám a tényen ez semmit sem változtat! Vége lett! És ha már egyszer így alakult, ne gyűlöljük egymást!

Avagy miért nem kedvelem a párkapcsolatokról szóló könyveket...

Igen, nem kedvelem, sőt egyenes felháborítónak tartom a legtöbb férfi-nő témával foglalkozó könyvekben összehordott butaságokat. Tele vannak sztereotípiával, egyszerűsítésekkel, átgondolatlan filozofálgatásokkal. Bár tény, akik írnak erről a témáról, ahogy én is, szeretünk általánosításokba bocsátkozni. De mindennek van határa!

Egyáltalán nem arról van szó, hogy mindegyik ilyen jellegű könyv használhatatlan. Vannak igazi gyöngyszemek is. Ám óva intek mindenkit attól, hogy ennek alapján mondjon ítéletet a nőkről, avagy a férfiakról.

A nők ezekben az írásokban szószátyár némberekként jelennek meg. Akik állandóan pletyóznak, mindent megbeszélnek a barátnőkkel és folyamatosan a lelki életüket figyelik, elemeznek, analizálnak! Állandó téma a férj, a pasi, vagy az anyós! Másról aligha esik szó. A nők nem bírnak tájékozódni az utcán, nem ismerik a térképet és szinte sosem tudnak megszerelni semmit sem a lakásban, az a teremetés koronájának a feladata. Minden egyes nő kivétel nélkül kommunikatív, csendes típus nincs is! Náluk a romantika a legfontosabb és sokkal többre értékelnek egy hangulatos vacsorát, mint akármi mást. Sőt képtelenek előjáték nélkül eljutni a csúcsra. Életük nagy küzdelme az orgazmus is a frigiditás kettőségében zajlik. Ja és nem beszélve a fogyókúráról, szinte nem is létezik nő e nélkül!

A férfiak esetében sem jobb a helyzet. Szinte valamennyi könyv kitér az érzéketlenségükre, a távirányítóval való intim kapcsolatukra. A pasik az ilyen könyvekben rendszerint csak a szexre gondolnak, romantika nélkül, na és persze az előjáték lespórolása mindig téma és persze az intim együttlét után nagyjából 2 perccel már horkolnak is. A párkapcsolatról szóló könyvekben az erősebbik nem hallgatag, nem beszél a lelki életéről, ellenben szinte mindig nőcsábászokként jelennek meg, akiknek sose mutassunk be csinos barátnőt, mert egészen biztos szemet vet rá a galád férfi! Ráadásul kivétel nélkül anyakomplexussal küzd minden pasi. Olyan primitív lények, akik szeretik a sört és böfögnek a vacsora után. Náluk a romantikus este egy focimeccs a haverokkal.

Mintha nem létezne romantikus, lelkizős férfi, vagy aki nagyobb pletykagép, mint a párja?! Mintha minden pasinak kötelező lenne szeretnie a sportot és főként a focit! Elképzelhetetlen, hogy vannak olyan nők, akik ismerik a térképet, akik jó vezetnek és utálnak műkörmökről diskurálni? Mintha nem hallottunk volna olyan csajról, akiknek az a hobbija, hogy lenyúlja a más pasiját? Mintha egy nő sosem lehetne nimfomán, szexmániás? Vagy olyan csaj, aki bármelyik férfit lekörözi az ivásban.
Miért írnak mindig az ilyen könyvek olyan típusokról, akik valójában nem is léteznek, bár mindenkiben megtalálható valami kis igazság? Az általánosítás, a sztereotípiákban való gondolkodás jó dolog, leegyszerűsíti az életet, és segít eligazodni a világban. Ám veszélyes is, mert azt sugallja, aki eltér ettől az ún. „átlagtól", az defektes, és nem teljesen normális. Pedig pont ettől színes a világunk, hogy vannak férfias nők, nőies férfiak, heterók és melegek, transzfesztiták, szívdöglesztő machók és romantikus nőszemélyek!

Talán tényleg nemzeti sajátosság, hogy honfitársainknak mindenről és mindenkiről megvan a véleménye? Valóban igazi kritikusok vagyunk? Vagy ez valami más?
Már fél információkból ítélet tudunk alkotni és kétséget kizárólag tanácsot is adunk mindenkinek, vagy csak egyszerűen kritizálunk. Kiokítjuk a barátainkat kinek mit is kéne kezdeni az életével, milyen a megfelelő pár a számára és miért nem jó a jelenlegi. Javaslatot teszünk a munkahely változtatásra, sőt a munkakeresésre is. Letoljuk és megvetjük azt az embert, aki nem dolgozik, bár a valódi okokra sosem vagyunk kíváncsiak! Ja és a betegség nem ok, a legtöbb ember amúgy is szimulál és/vagy lefizeti az orvost!
Az adókerülőket istenítsük, és mindenkinek van erre vonatkozó tapasztalata és javaslata. Legendák szólnak a sosem fizetett adókról, a hajléktalannak eladott cégekről, amivel jól meg lehetett fejni az államot! Az ilyen emberek már-már Robin Hoodként jelennek meg! Sőt sokak szerint az egyetlen jövedelmet hozó értelmiségi tevékenység csakis az adócsalás lehet! Attól függetlenül, hogy ennek a hátrányaira csak nagyon kevesen gondolnak és csak az utóbbi években.
A tudományunk nem áll meg itt! Még az egészségügyi problémák terén is okosabbak vagyunk, mint az orvos, aki szinte sosem dolgozik semmit, csak félrekezeli a betegeket és beszedi a hálapénzt!
Nem beszélve a gyerekeink neveltetéséről, hiszen kivétel nélkül csakis idióta tanárok tanítják őket, akik a gyerekeknek nem a javát akarják, hanem csakis a kárát és persze egyik pedagógus sem ért semmihez!
Ha netán valakinek jól megy a sora, azt minden esetben kritizálni kell, mert ő sem különb, mint mi. Sőt ha nőről van szó, akkor kifeküdte a pozícióját, vagy jól ment férjhez csakis innen lehet a pénze. Ha fickóról van szó, lefizetett mindenkit vagy „benősült a vagyonba"! De semmiképpen sem a tehetségének köszönheti, amit elért, legfeljebb szerencsés volt!
Egyébként hibát mindenhol és mindenben lehet találni! Ha egy nőnek csodás a párkapcsolata, többen tudni vélik, hogy ez csak a látszat, a pasija otthon egy bunkó, sőt100%, hogy a fickó minden nővel kikezd, mert egy ilyen jó pasi, nem horgonyozik le egy „efféle" csajnál!
Ha valaki híres énekes, akkor a legalább az ország fele állítja azt, hogy semmi hangja nincs! Ha valaki írt egy sikeres könyvet, amelyet rengetegen vásároltak meg és olvastak el, a kritikusok tudni vélik, hogy azért ez nem igazi irodalmi mű, sőt egyszerű vacak ponyva. A legtöbb magyar szerint a világhírű filmeseink jelentős része nézhetetlen „szart" alkotott!
A sort tovább folytathatnánk, de valahogy sehogy sem tudunk örülni, amikor valaki sikeres, ám sokkal jobban otthon vagyunk a könyöklésben és a gáncsoskodásban! Mindig mindenben hibát kell találni, és muszáj irigykedve tekinteni a másikra!
Gyakorlatilag a magyar társadalom két részre osztható! Egy minimális szerencsés rétegre, és az őket kritizáló, irigylő többségre! Ám ez a többség nem egységes, mert egymást is utálják!
Ha mindent összevetünk, rá kell jönnünk, hogy ez nem is irigység, és nem is kritikus gondolkodás! Egyszerű nemzeti kisebbségi komplexus!
Bár a témát sarkítottan közelítettem meg, ám el lehet gondolkodni rajta, hogy a kisebbségi komplexus, ami egy jó adag depresszív hangulattal is elegyedik, talán mindezek együttesen okozhatják azt, hogy még mindig igen kiemelkedő helyen vagyunk világviszonylatban az öngyilkossági statisztikákban!

Miért nem bírnak vitatkozni a párok, és miért egyszerűbb megsértődni, akár napokig nem beszélni a másikkal, minthogy megmondjuk mi is a bajunk! Létezik egyáltalán olyan, hogy párkapcsolati tárgyalás technika?

A nők jelentős része úgy véli, a pasinak gondolatolvasónak kell lennie. Mi több éreznie kell, hogy valami nincs rendben. A fickó általában csak azt látja, ha egyáltalán észre vesz valamit, hogy párja valamiért duzzog, hisztizik, és már megint rájött az idegbaj, vagy egyszerűen csak a szótlanságát és a „durcizást" véli felfedezni. Ezt általában a menstruációnak tudja be, vagy munkahelyi stressznek. Ilyenkor kivárja, hátha kedvese egyszer csak mégis kiböki mi a baja, vagy értetlenül szemléli az efféle vergődését.
A csajok egy másik csoportja viszont remek a sikítozás „harcmodorában". A legkisebb kiakadás is érzelmi viharokat jelent, amint teheti hosszú hisztizésbe fog, mert úgy érzi, csak ezzel érhet el célt, csak akkor hallja meg a pasija, ha visítozik és dühöng. Ám a szerencsétlen fickó, jobban teszi, ha meg sem szólal ilyenkor. Sőt az esetek többségében, a pasik egy idő után nem is veszik komolyan az efféle dühkitöréseket és a végeláthatatlan szófolyamokat, amelyek mindenről szólnak csak valahogy sosem térnek egyértelműen a tárgyra, magára a problémára.

Miért nem tudnak a nők konkrétabbak lenni? Miért hiszik azt, hogy egy pasi ki fogja találni, miért sértődtek meg?

A teremtés koronája általában egyáltalán nem beszélnek a gondokról. Szeretik magukba fojtani, mert a túlcsorduló lelkizés nem férfinak való! Majd úgyis megoldódik minden magától! Inkább csak szemlélődnek és elmerengnek. Viszont, ha egyszer kibökik mi is a gond, akkor sokszor minden kertelés nélkül, túl konkrétan! Na ilyenkor rögtön bunkóvá válik a pasi, de minden bizonnyal érzéketlen tuskó lesz, aki nem magyarázza el töviről hegyire, hogyan jutott következtetésére, csak közli a végeredményt!

Miért kell a pasikból, mindent cipőkanállal kihúzni? Miért nem szeretik a részleteket? Miért szorítkoznak mindig csak a lényegre! És egyáltalán! Miért nem tudnak kommunikálni?

Tény! Különbözőek vagyunk, de manapság a legtöbb párkapcsolatban a kommunikációs probléma a fő gond! Miért kell félni, egy igazi frissítő veszekedéstől? Miért kondulnának meg ilyenkor a kapcsolat végének vészharangjai? Mindenki ismeri a sztorit: „egy hangos szó nem volt közöttük és mégis elváltak" Na ettől meneküljünk meg! Tanuljunk meg vitatkozni, érvelni, megbeszélni a gondokat, a nehézségeket! Minden kapcsolatban vannak ilyenek! A nőknek kevesebb hiszti ajánlott és legyenek konkrétabbak! A férfiak pedig tanuljanak meg beszélni kicsit a nők nyelvén! Ne csak a tényekre szorítkozzanak, több részlet és több beszélgetés!

30 év feletti nő vagyok! Nekem már lőttek! A munkaerőpiac számára, eltűntem, nem kívánatos személy vagyok, mert egészen biztosan már most terhes vagyok, és át akarom vágni leendő munkavállalómat, ha pedig nem lennék még az, amint megszáradt az aláírásom a szerződésen már a másodperc törtrésze alatt meg is fogantam.
Hová jutottunk? Mindenki azon aggódik, hogy fogyó nemzet vagyunk, de már 25 éves kortól minden munkáltató csak azt kérdezgeti: „Na? Mikorra várja azt a gyereket", „Mi hosszú távra tervezünk, az elkövetkezendő 10 évben szeretne utódot?". Már, hogy a picsába akarnék gyereket 10 éven belül! Jó lesz az majd 43 évesen is! Még a kérdés bujtatott megfogalmazása is tilos! No persze senkit sem jelentenek fel ilyen ügy miatt, mert a bizonyítás igen nehézkes.
A nőgyógyászom szerint most kéne szülnöm, mert jó az izomzatom! Nem azért mert olyan a párkapcsolatom, amiért érdemes! Nem azért mert már régóta foglalkoztatna a gondolat, hogy egy kis porontyot ringassak! Nem! Mert jó az IZ-OM-ZA-TOM!
És mi van a férfiakkal? Ma már ugyanolyan joguk van „apaságira" menni. Nyugaton már egyre elterjedtebb, akinek jobb a fizetése az húzza az igát, sőt bizonyos országokban meghatározott időt a papa is otthon tölthet a gyerekkel, általában néhány hónapot! Bár tagadhatatlan, hogy az első időkben az anyucis otthon maradást preferálom, ám az a papa, aki egy ideig otthon marad a gyerekével, annak sokkal jobb lesz a kapcsolata az utódjával.
Tény! Most még nem szeretnék gyereket, egy pár évig biztos nem! De ez senkit nem érdekel, mert benne vagyok a „korban". Az ideális munkavállaló, egyedül álló 30 éves diplomás, nyelveket beszélő férfi, legalább 20! év szakmai tapasztalattal! Ha jól számolom, legközelebb a menopauza után találok melót, vagy ha azt hazudom, hogy meddő vagyok, esetleg írásba adom, hogy a pasim, vagy az anyám fog helyettem gyesre menni! Vagy céget alapítok, ahová felveszem dolgozni a hasonló helyzetben lévő kortársaimat, sőt a kisgyerekes anyákat, akik állítólag megbízhatatlan munkavállalók, mert a munkáltatók szerint egy kisgyerek igazi bacilusgazda, aki ha nem beteg, akkor épp úton van egy fertőzés felé!
Megjegyzem, szerintem egyáltalán nem minden nőnek való gyerek! És nem is mindenki akar, pusztán társadalmi nyomásra szülnek, mert különben elhagyná a férje, megszólnák a szomszédok és a barátok. Pedig mennyivel több boldog gyerek és felnőtt lenne, ha az nem szülne, aki gyakorlatilag a gondolattól is idegbajt kap, hát még egy gyerektől!

UI: Átgondoltam a dolgot, és rá kellett jönnöm, hogy a változó kor után, azért nem vesznek fel dolgozni, mert túl idős leszek! Szóval egy dolog maradt! jól férjhez  megyek! :)

Hiába voltak a nyafogások, a könnyes beszélgetések, sajnos nem lehetett tovább maradni, a repülőjegy változtatás igen sokba kerülne, aztán dolgom van a bíróságon a galád ex főnökkel. Így indulni kell!
Megígértettem Rodrigóval, hogy nem lesz szomorú a készülődésemkor, sőt nem akarok könnyes búcsút sem, legalábbis a lehetőségek szerint, mert utána nekem 18 órát kell egyedül ülnöm a gépen, anélkül, hogy valakivel is válthatnék valami értelmes szót azon kívül, hogy bort vagy sört kérek és inkább csirkét, mint marhát.
A pakolás elég vidáman telt. Mindig rám akart tukmálni valamit: fűszert, tipikus chilei tányért, bort. Hiába mondtam, hogy nálunk lehet kapni chilei vörösbort azt tuti nem viszek, meggyőzött, hogy azt amit ő ad, az egészen biztos nincs, mert az náluk is drága. A wc papír segítségével múmiát formáztam a borból, becsomagoltam az apróságokat, a törékenyeket.
Ám az indulás napján reggel konstatáltam, hogy néhány nappal hamarabb jött meg. Na ilyen az én formám, így chao az „igazi búcsúnak". Mivel ilyenkor meglehetősen erősen fáj a hasam, a gyógyszerekhez folyamodtam, majd egy üveg sörcit szopogattunk el ketten, ami azért segített. Beszélgettünk a lehetőségeimről, itt a nagy Chilében. Tényleg úgy érzem, hogy nemcsak Rodrigó, hanem a szülők is visszavárnak, úgy búcsúztattak a néhány nappal korábbi ebédnél, mintha saját lányuk lennél. Jó néhány ruhát bent hagytam a fiókban, a galád túra bakancsomat sem szándékoztam magammal vinni, amióta feltörte a lábam nálam leírta magát. Ám szerintem Rodrigó akkor hitte el, hogy tényleg vissza akarok jönni, amikor az estélyi ruhámat meglátta, hogy a szekrényben hagytam. Erről most még nem is írtam, ám néhány komoly protokoll rendezvényen vettem részt, ahol megismerkedhettem igen magas rangú méltóságokkal és hatóságokkal, még most sem tudom felfogni, hogyan és miképpen kerültem én a kis magyar lány ilyen helyekre. De ezekről az élményekről, majd máskor és bővebben.
Tehát az indulás. Mivel tengeren túli járatról van szó, ezért az indulás előtt 3 órával már ki kellett mennünk a repülőtérre, ezért ott ebédeltünk és volt időnk még egy utolsót beszélgetni. Jó volt, hogy nem akartunk fogadkozni, meg ígérgetni egymásnak. Persze egy néhány „jaj nagyon fogsz hiányozni" dolog azért elhangzott. A kedves kis térdnadrágomat átcseréltem a téli cuccra, mert hiába azért most a dél-amerikai nyárból, a magyar januárba megyek. Majd indultam becsekkolni és még egy utolsó forró csók aztán csak előre. Ám a legnagyobb meglepetésemre, Rodrigó diskurált valami biztonsági őrrel, mutatta az igazolványát és már hamarabb átért az ellenőrzésen, mint én. Bent várt a terminálban. Én meg csak tologattam a pici bőröndömet, még a kis zacskómat is elfelejtettem előhalászni, amiben a gépre felvihető fogkrém, dezodor stb. lapult. Az ásítozó ellenőröket láthatóan nem is érdekelték ezek a részletek, még a laptopomat sem kellett kiszednem a táskájából. Csak intettek, hogy menjek már!
Aztán nagy örömömre, ismét együtt voltunk. Bár így kétszer is kellett búcsúzni, de az első volt a főpróba, ami nem nagyon sikerült, mert olyan gyorsan szerettem volna véget vetni a fájdalmas helyzetnek, hogy elsiettem a dolgot. Ezúttal nevetgélve ültünk a terminálban és nézegettük a turistákat. Majd tényleg elérkezett a búcsú No. 2. Csak suttogtam a fülébe, hogy gyorsan menjen el, nem akarom látni, mert akkor úgy még rosszabb nekem. „Rendben Mosómacikám, ahogy akarod." Aztán elindultam a lépcsőn, ahogy mentem lefelé, az üveges részen keresztül láttam az arcát, ahogy mosolyt próbál erőltetni magára, de a szeme szomorúan nézett rám. Felpillantottam, de gyorsan le is sütöttem a szemem, a szívem a torkomban dobogott azt hittem mentem elpityeredek. Csak mondogattam, magamban, hogy nem lehet a repülőgépen sírdogálni, én egy erős nő vagyok. Aztán még kaptam tőle egy sms-t, hogy ne legyek szomorú, nézzek valami jó filmet és gyorsan el fog telni az este és reméli, most már azért mosolygok. És vigyorogtam, még váltottunk néhány üzenetet a gép felszállásáig. Hol én, hol ő nyugtatott engem, de sokkal jobb kedvel kapcsoltam ki a mobilom, és már csak abban reménykedtem, hogy ez a hangulatom megmarad az út során.
Egy norvég pár ült le mellém, én az ablakhoz kértem a jegyem. Hogy én ilyen hülye legyek. Most amikor éppen menstruálok, minden wc-zéskor két emberen kell, hogy átugráljak. Ráadásul épp a szárnyat láttam, így csak nagyjából láthattam valamit. Egyébként jó sokáig nem került a gép vízszintesbe, hiszen csak meg kell ugrani azt az Andokot. Így nagy nehezen tudtam előrehajolni, hogy elővegyem a fényképezőgépem, amiről aztán lemondtam, mert most ki akarja látni a szárnyat.
Az este viszonylag gyorsan eltelt. A norvég pár egymáshoz sem szólt, nem hogy hozzám. Bár amikor megkínáltam őket rágóval, akkor azt elfogadtak, és láthatóan csodálkoztak, hogy miért is adok nekik. Néztem néhány filmet, majd olyan fél 12 tájt végre el tudtam aludni. Majd olyan reggel fél 5 tájt felkapcsolták a villanyt, hogy már fél 9 van! Nagyjából két óra múlva megérkezünk Párizsba és jön a reggeli. Nem hittem a szememnek. Az időeltolódás 4 óra, ezért van most hiányom. Már csak a kávémat vártam és a falatka reggelit. Csak néztem ki a fejemből komótosan és láttam fentről, mennyire szürke is most télen Párizs, köd és szomorú nedves idő. Nagyjából fél órás késéssel megérkeztünk, így maradt egy órám, hogy megtaláljam a nekem megfelelő terminált.
A párizsi Charles de Gaulle egy káosz. Oda felé elfelejtettem tájékozódni és csak úgy érzésből, gyalogosan megtaláltam a megfelelő terminált! kb. 1 órát sétáltam, de sikerült. Ám visszafelé előre megnéztem a honlapjukat, mivel is a legegyszerűbb eljutnom a 2E-ről a 2B-re! Nagy hiba volt. Sikerült egy buszfélét találnom, amely a terminálok között ingázik, de a sofőr néni elfelejtett megállni. Mellettem egy rémült mexikói anyuka a két óbégató gyerekével és neki még sürgősebb volt, mint nekem! Aztán miután a sofőr - aki nem beszélt angolul- megértette, hogy a 2 bé, bí, bö terminált keressük, megnyugtattam a mexikói nőcit, aki legszívesebben már futott volna, hogy elérje a csatlakozást. Végül kiszálltunk a 2B-n, gondoltam, hogy most már egyenesben vagyok! Aztán valahogy sehogy sem sikerült megtalálni honnan is indul a gépem. A legjobb kinézetű afro-amerikai reptéren dolgozó fiúkat állítottam meg, de ha az egyik balra küldött, a másik egészen biztosan jobbot mondott. Majd hallottam, hogy egy magyarul beszélő pár szintén a kijelzőt figyeli. Lelkendezve érdeklődtem, hogy szintén a budapesti gépet keresik-e?
- „Nem, mi a Bukarestit" - nagy volt az örömöm! Tanácstalanul kullogtam tovább. Az időm vészesen csökkent és én csak ténferegtem egyik helyről a másikra. A jegyemen szereplő szám nem stimmelt semmivel és kijelzőn szereplő kaput pedig nem találtam. Ám aztán egy pultnál unatkozó nő és a „merci" csodákat tett. Beküldött egy újabb ellenőrzésre, ahol két morcos vámos nő végezte a műveletet. A Chilében vett ásványvizemet kidobatták. Ja és megkérdezték beszélek-e franciául, majd mondtam, hogy nem csak angolul, spanyolul, meg magyarul. Aztán csak félrehúzta a száját és sajnálkozva nézett rám. A nagygépen egyébként nagyon kedvesek voltak a francia stewardessek. Emlékeztek arra, ki beszélt hozzájuk franciául, ki angolul és ki spanyolul. Itt meg, egyszerűen taplók. Nagy nehezen bent találtam magam a gépre várakozók között és csak az mentett meg, hogy nem késtem le a járatom, hogy eleve be sem érkezett a gép, így legalább egy órás késéssel számolhattunk. Ennek a hírnek rendkívül örültem, és csak pihegtem elterpeszkedve az ülésen. Majd csörög a telefonom és Rodrigó hívott, hogy megvagyok-e. Már többször próbálkozott, de csak most kapcsoltam be a mobilom. Annyira örültem a hívásának és már nyafogtam is, hogy soha többet ilyen rövid időt nem választok az átszállásra.
Mivel a hűvös idő miatt egy tipikus dél-amerikai pulcsit viseltem ezért minden magyar külföldinek nézett. Elég bizarr látvány lehettem. A két mellettem várakozó leányzó láthatóan megdöbbent, hogy magyarul kérdeztem őket. Egyébként a repülő Malév-Airfrance közös járat, így a stewardessek magyarok voltak. Előttem mindenkinek jó napotot köszöntek, nekem pedig „Good Morning". Mosolyogtak is amikor „jónapottal" válaszoltam. Majd amikor szendvicseket osztották, akkor is angolul érdeklődött az egyik, de rájött, hogy álruhába bújtatott magyar lennék.
Erre az alig két óra utazás alatt már az újságot sem tudtam rendesen olvasni, csak lapozgattam. Majd konstatálhattam a levegőből, hogy Budapest látképe is épp olyan hervasztó, mint Párizsé. A csomagomat is hamar megkaptam, majd egy bilétás szőke nő, valamit angolul karattyolt nekem. Ám akkor már én annyira fáradt voltam, hogy csak nagyokat pislogtam és megpróbáltam elolvasni a nő nevét, aki valami itteni dolgozó lehet. Láttam, hogy valami Kovács és magyarul kérdeztem, hogy miről van szó, és ne haragudjon, de fáradt vagyok. Kiderült, hogy csak a csomagokat ellenőrzik, és valami számot mutassak, vagy nem is tudom mit, de végül utamra engedett és jó pihenést kívánt.
Amint bekapcsoltam telefonom, ismét Rodrigó sms-e várt és azt írta magyarul: „Nayon Seretlek Mosomacikam".

Chilei tapasztalatok....
Akárhogy is de elérkezett a hazautazás ideje! Másfél hónap, itt a világ végén, ami nem is annyira az általunk gondolt tipikus Latin-Amerika. Amúgy is butaság! Mi az hogy tipikus?! Itt akkora országok vannak, hogy nem lehet általánosítani. Megdöbbentően előrébb járnak sok mindenben gazdasági téren, mint mi, viszont a szociális juttatásokat nagyon gyéren mérik! Ez az igazi kapitalizmus, ahol mindenért fizetned kell, ám emellett igen csak érezhető az erős katolikus konzervatizmus és a szexuális szabadosság olyan elegye, amit nehéz megfogalmazni, de tény, hogy a garni szállók tele vannak, de nem lehet óvszert kapni a szupermarketben és a témát nem fogom többé felhozni a „chilei furcsaságok" között az ebédlő asztalnál. Bár már az itteni ismerősök elkönyvelték már, hogy egyszerűen szabad szájú vagyok!
Amikor arról kérdeztek, hogy a magyarok mit gondolnak Chiléről mindig próbáltam elviccelni a választ, hiszen az egyszerű halandó csak azt tudja, hogy „Ja Chile, ahol Pinochet volt, meg a diktatúra" Ilyenkor általában a borra terelem a szót, hogy nagyon olcsón lehet nálunk kapni a chilei vöröset, sokan szeretik, sőt kedvezőbb az ára, mint itt, amit természetesen nem akartak elhinni. Nyilván néhány évig megéri akár vesztességgel is árusítani a termékeket, csakhogy megszokják és megszeressék Európában az innen jövő bort, és persze hogy jól felhagyjanak Európa nagy részén a szőlőtermeléssel.
Chilében valószínűleg még több alkoholista lehet, mint nálunk, mert egy-egy buli alkalmával a megivott ital mennyisége és az összekevert fajták, eléggé próbára tették a szervezetemet. Bár az is lehet, hogy itt jobban bírják az italt, mint odahaza, vagy csak én vagyok túl gyenge. Talán ebből adódik, de nem lehet a benzinkúti boltokban csak üdítőt venni, alkohol nincs, ám van minden más, természetesen óvszer itt sincs, az csak a gyógyszertárban!
Eddig még parkolóórát sem láttam! Erre vannak a helyi szegényebb lakosok, akik vigyáznak az autóra, sőt irányítják a parkoló forgalmát, hol van még szabad hely. Mindezt saját belátásunk szerint adományozott pár száz pesóért. Természetesen a parkolóház az más téma!

Itt a szerelmesek egymást amorcitonak, vagy is szerelmecskének hívják, de igen kedvelt forma a gordo (kövér). Bár kicsit érdekes, amikor Rodrigó mamája az igen filigran férjét kövérkézi (gordito ).
Ez a Nescafé hazája. Ha külön nem kérdezel rá az eszpresszóra, akkor csak por kávét kapsz, amihez normál esetben az általam gyűlölt édesítőt adnak. Van cukor is, csak sokkal általánosabb az ún. endulzante.
Itt nem gond, ha felhív valaki este 10-11-kor, eleve az esti híradó is 9-tájt kezdődik, sőt a vacsora meghívás is este kilenc vagy az utáni időpontot jelent, ahová nem illik pontosan érkezni. Egyébként a vacsora vagy az ebéd elképzelhetetlen édesség nélkül és szinte mindig van valami kis előétel is.
Nem esznek csípőset! Ez nem Mexikó. Sőt! Már ha megszórom egy kis borssal és oregánóval az ételt, úgy hogy azért érezni is lehessen az már pikáns. A nemzeti eledel az asado, vagyis az itteni BBQ szinte minden esetben csak sóval készül, és csúnyán néznek rád, ha sülten kéred. Aszerint, hogy mennyire legyen véres-sült-vagy rózsaszín, többféle kifejezést is használnak, amit ez ideáig még nem sikerült elsajátítanom és megértenem.
Felfoghatatlan számomra, hogy mennyi amerikai típusú gyorsétterem van, amelyek mindig dugig vannak. Közben pedig a hazai szendvicsek óriásiak, olcsóbbak és igazi marhahús van bennük, nemcsak olyan hús pogácsaféle, sokszor avokádóval (itt: palta a neve) és majonézzel fűszerezik, amit késsel villával tudok csak enni, mert egyszerűen átharaphatatlan.
Most végre először voltam nyáron karácsonyozni és örök élmény, hogy a piacon a karácsonyi díszeket rekkenő hőségben árulják, és ugyanúgy szól a „dzsinglben" szakadatlanul, ahogy otthon, és itt a szegény Mikulást, beöltözve a hőguta veszélyének van kitéve! De ez egyáltalán nem zavar senkit, a kisgyerekek megállíthatatlanul ülnek a Mikulás ölébe egy-egy fotóra, akiről pedig csorog a verejték és láthatóan csak a műszak végét várja.
Megtanultam, hogy nem csak kagyló van, hanem annak többféle típusa is, amelyek ízben és árban is igen eltérőek. Az ebből készült ételek a legfinomabbak a tengerparton mégpedig a legegyszerűbb éttermekben. Ettem nyers lazacot is, viszont a nyers kagyló kiszippantásával eddig még nem mertem próbálkozni, mivel szegény kagyló a citromtól összehúzódott és így nem tudtam túltenni magam, hogy egy élőlényt próbálok lenyelni.
Itt nincsenek olyan faji ellentétek, amit mi „megszokhattunk", bár ez kissé csúnya kifejezés, de nem igazán hallottam róla. Ám bármekkora is az egyenlőség a sötétebbek mindig valahogy rosszabb munkát végeznek, vagy azért mert északról jövő vendégmunkások, vagy azért mert itteni szegények. Tény, ha valakinek világosabb a bőre az azért egyenlőbb a nagy egyenlőségben! Arról már ne is beszéljünk, hogy mekkora istennő lennék, ha a világos barna hajam netán szőke lenne.
Átéltem néhány izgi földmozgást is, ami itt a több száz működő vulkán miatt elég szokványos dolog. Szerintem sokszor olyan érzés, mint amikor otthon egy-egy IFA elment a házunk előtt és megremegtek az ablakok, bár azért az erősebbnél mozog a virág és a szekrényben az üveg is megbillen.
Furcsa volt, hogy Chilében mindent milligrammban mérnek, és hülyén néztek rám, ha dkg- oztam. A távol és közel fogalmát is át lehet értékelni, egy 4500 km hosszú országban a 200 km az még csak a szomszéd és mi a szilveszteri programhoz 500 km-t utaztunk, egy buli kedvéért!
Megbirkóztam a chilei spanyol akcentussal is. Szinte az összes zöldségnek, gyümölcsnek más neve van, mint ahogy én azt annak idején tanultam. Vannak szavak, amelyeket hiába is keresnék a szótáramban, csak itt használják. A helyi szlenget azért még koránt sem bírom, de talán már nincs olyan gondom, mint az első hetekben, hogy sokszor pislogtam nagyokat és még azon is gondolkodtam, hogy tényleg spanyolul beszélnek-e a társaságban. Ettől függetlenül pasikkal, még mindig nem nagyon szeretek beszélni, mert sokszor az átlagtól is jobban elharapják a szavakat és elfelejtenek „s" hangokat mondani, de azért igen-igen sokat javultam.
Ám mindent egybe véve, másfél hónap elteltével az itt a kérdés, hogy tudnék-e itt élni, egy idegen, messzi országban, egy 5,8 milliós metropoliszban. Bár anyám szerint, többet értekeztünk az Interneten az ittlétem alatt, mint amikor Magyarországon laktam és ő rendszeresen várta az élménybeszámolóimat, de tudtunk beszélni akkor is, amikor elfelejtettem egy igen fontos étel receptjét.
Úgy látszik túl jól sikerült a kis kalandom és van néhány hónapom, hogy eldöntsem, mi legyen! Gyorsan elfelejtem az én kis Mosómacimat, akivel sokkal jobban megértettem magamat a nyelvi különbségek ellenére is mint általában egy „hagyományos" otthoni fickóval. Az utolsó napokban, csak az járt az eszemben: „Megér egy pasi tízen akárhány ezer km-t?" Chile mégsem a szomszédban van! Mi vár otthon, miről mondok le, és itt, Santiagoban, milyen lehetőségeim adódnának. Ez itt a dilemma kérem, hogy lehet egy ilyen helyzetben helyesen dönteni és van-e egyáltalán jó döntés!